Dél-Afrika vébéje: utcagyerekek kizárva
A Dél-Afrikában rendezett világbajnokság iszonyatos beruházásai nem okvetlenül járulnak hozzá a leginkább rászorulók felemelkedéséhez. A világbajnoki infrastruktúra-fejlesztéssel járó programok ugyanis nem a szegénynegyedek integrálásával, csak elsöprésével és lakóinak kizárásával valósulnak meg – írja cikkünk szerz?je.
A 2010-es dél-afrikai labdarúgó világbajnokság el?tt ötven nappal tartott beszédében Jacob Zuma köztárasági elnök úgy fogalmazott, a sportesemény egyszeri és megismételhetetlen alkalmat teremt a kontinens sokszín?ségének és rendkívüli potenciáljának bemutatására. Összhangban az elnöki pátosszal, Danny Jordaan, a helyi rendez?bizottság (LOC) vezet?je a vébét minden dél-afrikai nagy lehet?ségeként aposztrofálta: ellensúlyozva a gyakran borús országimázst, most „megmutathatjuk a világnak, kik vagyunk valójában demokráciánk tizenhatodik évében”, mondta.
Tény, hogy a június 11-ével kezd?d? kerek egy hónapban Dél-Afrika az apartheid rendszerb?l való békés átmenet periódusához fogható médiafigyelmet fog kapni. Tény az is, hogy a globalizáció és a totális mediatizálódás korában a világbajnokságéval megegyez? kaliber? megaesemények tökéletesen alkalmasak a rendez? ország vagy város képének újraalkotására – vagyis mind politikai, mind gazdasági hozadékuk óriási lehet. Gondoljunk csak a 2008-as pekingi olimpiára: Kína nem titkolt célja volt, hogy egy minden eddiginél költségesebb és látványosabb olimpia lebonyolításával bebizonyítsa, a népi demokrácia és a kapitalizmus kombinációja több, mint életképes.
A kérdés az, hogy a tizenhat éves dél-afrikai demokrácia állapota valóban egyöntet? büszkeségre ad-e okot, illetve hogy egy demokratikus rezsim mennyire tudja befolyásolni az imázsformálást.
Természetesen a világraszóló hírverés csupán egyike a foci-vb el?nyeinek. Ezért is lehet, hogy a kontinensen valószín?leg sokan értettek egyet Sepp Blatter FIFA-elnökkel hat éve, amikor Dél-Afrika – a futball-konföderációk közti rotációs elv 2000-es bevezetésének köszönhet? – gy?zelmét kihirdetve azt egyúttal Afrika és a futball gy?zelmének titulálta. A Grant Thronton könyvvizsgáló cég számításai szerint a verseny és az elmúlt négy év hozzá kapcsolódó beruházásai összesen 93 milliárd randdal (kb. 10 milliárd euró) gazdagíthatják az országot. Ebb?l nagyjából 13 milliárd randot (kb. 1,4 milliárd euró) tesz ki az eseményre érkez? turisták, FIFA tisztvisel?k és focicsapatok kiadásaiból származó készpénz-bevétel; a túlnyomó részt a kiépített és hátramaradó infrastruktúra-fejlesztés, illetve a sikeres országmarketing nyomán megélénkül? turizmus termeli majd ki a tanulmány szerint. Emellett, legalábbis kormányzati források szerint, a bajnoksággal járó fejlesztések 0,5 százalékponttal emelték a gazdasági növekedést, és 66 ezer munkahelyet teremtettek. Zuma a Financial Times-nak adott interjúja szerint a hullámhegy után következ? törvényszer? visszaesést elkerülend? 800 milliárd randot különítettek el a jöv? évi büdzsében az infrastruktúra m?ködtetésére és karbantartására.
Ez utóbbi intézkedés szkeptikus olvasata szerint azonban nem elég, hogy a világbajnokságra való felkészülés kb. 33 milliárd randot vett ki az államkasszából, az igazi költekezés a dönt? után kezd?dik, elég, ha a fokvárosi Green Point stadion költségvonzatára gondolunk. A FIFA kevéssé leplezett nyomására a semmib?l felépített méregdrága stadion szomorú mementója lehet annak, hogy a pazar események és az érintett térség fejl?dése nem feltétlenül járnak együtt.
Ahogy a 2005-ös választásokat követ?en a tartomány új miniszterelnöke, Helen Zille (a Demokratikus Szövetség politikusa) által elrendelt vizsgálatból kiderül, a 4,51 milliárd randból felépül? Green Point stadion szinte kizárólag a helyszín képerny?barát jellegének köszönheti létét: a Tábla-hegy és az Atlanti óceán fantasztikus látképének hatására 2005-ös látogatásakor Blatter állítólag azzal kecsegtette az akkori miniszterelnököt, hogy a vb „arcaként” Fokváros akár az egyik el?dönt? helyszíne is lehetne. Márpedig a FIFA szigorú követelményrendszerének értelmében ez a verzió automatikusan aláásni látszott a város korábbi elképzeléseit, hiszen szemben az eredetileg Fokvárosra osztott mérk?zésekkel – amelyek megrendezéséhez elegend? lett volna egy negyvenezer fér?helyes aréna – az el?dönt? minimum hatvanezer f? befogadására alkalmas stadiont kíván.
Hogy a városvezetés a tárgyalások során végül is alulmaradt a FIFA érdekeit képvisel? és (nem mellesleg) a központi kormány több miniszterét tagjai közt tudó LOC-vel szemben, az mind szimbolikus, mind tényeges következményeire nézve jelent?s veszteség. Egyfel?l, a Fokváros által eredetileg javasolt Athlone negyed a futballt az antirasszizmus ideájával összekapcsolva az 1970-80-as években fontos szerepet játszott a városrész fiatal generációjának politikai öntudatra ébresztésében és így az apartheid elleni küzdelemben. Másfel?l, tükrözve a társadalom-földrajzi minták makacs továbbörökl?dését, a stadionnak nevet adó városrész az átmenet után tizenhat évvel is a legszegényebb, túlnyomórészt fekete népesség otthona: az Athlone-stadion kiválasztása és az ezzel járó infrastruktúra-fejlesztés így nem utolsó sorban az ? életkörülményeik közvetlen javulását hozhatta volna.
A fest?i környezetben, ámde a helyi foci történelmi és fizikai kontextusától elszigetelten felépített új Green Point stadion viszont sajnos az egész dél-afrikai rendezésre jellemz? kérdést vet fel: kié ez a vébé valójában? Nem csupán arról van szó, hogy egy fejlesztési projekt végül is nem az infrastruktúra-fejlesztésért kiáltó szegénynegyedek integrálásával valósult meg, vagy hogy az imázsformálással nem jár együtt a mélyszegénységre talált tényleges megoldás. Hanem arról, hogy Nelson Mandela tizenhat éves államának politikai és gazdasági elitje az olimpiára készül? autoriter kínai állam gyakorlatához kísértetiesen hasonló eszközökkel igyekszik az afrikai egzotikum és a 21. századi kozmopolita nyugat megfelel? arányát kikeverni. S mivel a nyomornegyedek és az onnan a városközpontba beáramló utcai árusok, koldusok és utcagyerekek tagadhatatlanul a „harmadik világ” kevésbé vonzó oldalát jelenítik meg, ?ket lehet?leg le kell radírozni a tablóról.
Ahogy közeledett a világbajnokság, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az elszegényed? vidéki területekr?l a nagyvárosokba vándorló, illetve az óriási munkanélküliség miatt tömegesen leszakadó rétegek számára a bajnokság semmit nem tartogat. (Kivétel lehet talán a Johannesburgban kiépített buszrendszer, ami megfizethet? tarifáival végre beköti a városi közlekedésbe a szegénynegyedeket, s ez hosszútávon örömteli fejlemény még akkor is, ha az elmúlt hónapokban azért olykor lázadás-közeli helyzet alakult ki emiatt a tömegközlekedés funkcióját betölt?, kenyerüket így bizonyára elveszt? minibusz taxisok körében.)
De hogyan is igyekeznek a vébéb?l származó “hivatalos” nyereség érdekeltjei kizárni az esemény közeléb?l a zavaró elemeket? Bár gyakran hangoztatott ígéret volt, hogy a nagyvárosok informális gazdaságának gyalogjai, az utcai árusok is profitálni fognak a turistaáradatból, a FIFA kereskedelmi partnereinek monopolhelyzetét bebiztosítva a házigazda városok rendeleti úton ún. „exkluzív kereskedelmi zónákat” vontak a stadionok és az ezek falain túl felépített nyilvános rajongói területek köré. A verseny idejére tehát kitiltották az árusokat azokról a helyszínekr?l, ahonnan a legnagyobb forgalmuk származhatott volna, s ugyan esetenként felkínáltak nekik alternatív helyszíneket, minthogy ezek kiesnek a valódi turistafogalomból, a gyakran egyedüli családfenntartó szerepét betölt? árusok minden bizonnyal csak töredékét fogják tudni megkeresni remélt bevételüknek.
Aztán a városkép szépítése jegyében rend?ri akciók távolítják el a nemkívánatos egyéneket a láthatárról: Durbanben a begy?jtött utcagyerekeket olykor egyszer?en kirakják a városhatáron túl a rend?rautóból, míg Fokváros hajléktalanjait a hírhedt Blikkiesdorp táborba telepítik.
És ezzel el is érkeztünk a világbajnokság fejlesztéspolitikájának legsúlyosabb aspektusához, a tömeges kilakoltatások jelenségéhez. A magukat a legtökéletesebb színben feltüntetni kívánó dél-afrikai városok ugyanis nemcsak az ügyes helyszínválasztással próbálják takargatni a nagyon is létez? nyomort, hanem minden eszközzel igyekeznek felszámolni a frekventált területeken elhelyezked? nyomortelepeket, anélkül hogy alternatívát, vagy megoldást kínálnának az ott él?knek. Johannesburgban és Fokvárosban egyre gyakoribb, hogy hivatalos vagy törvénytelenül m?köd? (de kritikus hangok szerint az önkormányzatok által toborzott) felfegyverkezett egységek er?szakkal bírják azonnali távozásra a nyomortelepek lakóit. Az ilyen kitelepítések végállomása általában egy, a városközponttól távol es? tranzit tábor vagy gy?jt?tábor (’relocation camp’), ahol – az elnevezések hangulatának megfelel?en – embertelen élet vár a kunyhólakókra.
A hullámvaslemezb?l összetákolt, egyenletes sorokba rendezett barakkok nem véletlenül keltik kényszer? lakóikban a koncentrációs táborok képzetét. Annak a jóindulatú-naiv feltételezésnek, amely egyesekben felmerül, s amely szerint mégiscsak jobb dolguk lehet a hajléktalanoknak ezekben a város által m?ködtetett egységekben, teljes mértékben ellentmond a kilakoltatottak tapasztalata. A központtól messze felhúzott táborokban él?k a nagy távolság, s a megtöbbszöröz?d? útiköltségek miatt jóformán teljesen elszigetel?dnek a várostól, s a civilizáció minden intézményét?l: az iskoláktól, kórházaktól, szabadid?s tevékenységekt?l, és nem utolsó sorban a meglév? vagy potenciális munkalehet?ségekt?l. És szemben a nyomortelepek vibráló közösségi életét?l, a táborokat üres vegetáció jellemzi, nem is beszélve arról, hogy túlterheltségük, illetve a fenntartó egyszer? hanyagsága miatt az életfeltételek is embertelenek itt: nincs áram és csatornarendszer, a közös wc-k és vizesblokkok pedig legtöbbször használhatatlan állapotban vannak.
Igaztalan lenne persze azt állítani, hogy a kilakoltatások a világbajnokságra való felkészüléssel jelentek meg: korábban is jellemz? volt, hogy egy-egy nagyberuházás érdekeltjei akár törvénytelenül is felszámolták az útjukban álló bádogvárosokat.
Ugyancsak távol állna a valóságtól az a feltételezés, hogy a nagyvárosokban burjánzó nyomortelepeken idilli az élet. Hasonlóan más világvárosokhozaihoz, ahol az univerzális szolgáltatás kora lejárt, vagy ahová soha nem is érkezett el, a városi infrastruktúra egyenl?tlenül fejl?dik, ami azt jelenti, hogy a telepeken a fejl?dés megállt.
Mégis, a „harmadik világ” országaiban a vidék és a nagyváros között tátongó szakadék miatt a boldogulás esélyét ezeknek az embereknek a számára még mindig leginkább a városi élet tartogatja. Dél-Afrikában nem volt ez másképp az apartheid korszakában sem, s – a kisebbségi önkényuralom minden igyekezete ellenére – a városokban felbukkanó fekete nyomortelepek a politikai ellenállás kulcsfontosságú színterei voltak. Egy évtizeddel az átmenet után újra azzá váltak: a hasonló szervezetek közül legnagyobbként és talán leghíresebbként, a 2005-ben Durbanben megalakuló Abahlali baseMjondolo (szó szerint: ’az emberek, akik a kunyhókban laknak’) mára több tízezer nyomortelepes érdekeit képviselve országszerte küzd a humánusabb életkörülményekért és a kilakoltatások ellen. (Az ? küzdelmük eredménye, hogy Durbanben jelenleg nincsenek er?szakos kilakoltatások.)
Hogy az 1994 óta hatalmon lév? kormánypárt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus egyre er?söd? (de nem pártosodó!) politikai ellenzékét a demokratikus elveken m?köd? nyomortelepes mozgalmak jelentik, arra a sajnálatos tényre utalnak, hogy a – gyakran az Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank mintapéldányaként emlegetett, és ennek megfelel?en szigorú gazdaságpolitikát folytató – a sokáig földalatti pártként m?köd? Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely kilencvent?l Nelson Mandela vezette pártból lett -ANC-kormányok nem váltották be eredeti ígéretüket: „Jobb életet mindenkinek!”. Ahogy a fentiek sejtetni engedik, ezen a labdarúgó világbajnokság sem fog sokat segíteni.
Selmeczi Anna
a szerz? a CEU doktori hallgatója, terepmunkája során részt vesz az Abahlali baseMjondolo mozgalom munkájában